Musculus gastrocnemius

Négyes számú versenyző

Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor felvághatok a nemlétező anatómia tudásommal (köszönet Sebestyén tanár úrnak, akinél annó ötösre szigorlatoztam, mert vizsga közben kiderült, hogy ő is egri:). Szóval a mai mese a kétfejű lábikraizomról szól. Vagy inkább hétfejű sárkányról, aki pár napja tüzet okád a bal vádlimban. Na jó, fájogat már pár hete, be is van csomósodva, kenegetem is a bűnös melegítő krémemmel -amit nemrég ugye sikerült a durva-vízhólyag alatt sarjadó friss húsra kenni-, de úgy voltam vele, hogy majd elmúlik, annyira nem fáj, csak picit meghúztam vagy valami hasonló. A futás elején mindig éreztem, de amint bemelegedett az izom, elmúlt a kellemetlen érzés. (A keddi utálatos résztáv alatt is így volt, bár ezeket a 6x800 avagy 3x1600 métereket a pokolba kívánom, annyira kifutom magam és megborulok utána, hogy fúj, a résztáv monnyonle!) Még tegnap is ok volt, de ma reggel felkeltem és éreztem, hogy bajok lesznek. Aki aggódik, ne aggódjon: azért sikerült elkacsáznom a fürdőszobába fogat mosni. Gondoltam, azért fáj ennyire, mert "hideg" az izom, majd a futás jól bemelegíti és minden rendben lesz. Ja persze. Ezek az öndiagnózisok nagyon mókásak. Szóval elindultam, de a fájdalom ezúttal nem szűnt meg az első ezres után, sőt! Nem csak fájdogált, hanem nagyon fájt. Éreztem, hogy sántítva futok és rosszul terhelek, ezért kb. 5 kili után természetesen megfájdult a jobb csípőm is, de persze futottam tovább, gondoltam, majd csak jobb lesz. És igazam lett, az utolsó 2 kili már egész elviselhető volt, kicsit meg is tudtam húzni a végét, így ugyanúgy sikerült 60 perc alatt lefutni a 11k-t mint múlt héten a fájás nélkül.

Ha nem rólam lenne szó, akkor azt mondanám, hogy a bejegyzés írója egy idióta állat és mé' nem marad otthon a seggén, ha fáj?! De mivel rólam van szó, így csak annyit mondok, hogy kis butuska vagyok és több mint valószínű, hogy holnap is elmegyek és lefutom az adagot.

Biztos ami biztos, éjszakára feltapasztom a "Fenaflan Patch" compressa térmica adesivát. ("Jujj de izgi, még sose használtam ilyen melegítős gyulladáscsökkentő cuccot.") És szerintem erőt veszek magamon, és végre bejelentkezek Ricardóhoz. Bár még sose találkoztunk, már szemezek vele egy ideje. Ricardo itt hirdeti magát a szomszéd utcában, mint személyi edző és sport-masszőr. Kb. minden nap elfutok a hirdetése előtt és megfogadom, hogy ma, futás után felhívom. De annyira fosok a sport-masszázstól, mert tuti, hogy fáááájni fog... Na de nó pén, nó gén, nem? De.

Ha valaki magára, illetve a fájdalmára ismer, az ne legyen rest, írja meg az ultimate gyógymódot.

Remotivációs bedurvulás

Na, ez a hét totálbrutál volt: minden nap futottam, pihinap nélkül (elvileg a hétfő az) és összesen 71,2 killer-kilit szaladgáltam össze! És ez rekord, mert ennyit még soha nem sikerült egy hét alatt összehozni, szóval vállveregetés és egyebek. (Múlt vasárnap ugye nem tudtam futni, mert a Cascavelből visszatérvén 15 órát buszoztam, szóval rendes kislány módjára hétfőn pótoltam és futottam le a vasárnapra előírt 13k-t. Szóval ezért lett ilyen sok.) A heti átlag ezzel az edzésprogrammal nem nagyon megy 50k alá, szóval a heti km adag több mint a maratoni edzéstervben volt. Nem emlékszem belinkeltem -e már, de ezt csinálom most:
http://edzesonline.hu/edzesterv/174/felmaratoni_edzesterv_kozephaladoknak
Holnap kezdem a 8. hetet, bár az első két hetet nem csináltam, mert a maraton után kezdtem.

A másik gud nyúz, hogy úgy érzem, végre kezdek kigyógyulni a mumszból és lassan visszatér belém a futólélek. A mai 19k volt az első olyan hosszú futásom a maraton óta, amit nem szenvedtem végig, hanem élveztem! Újra elkapott a gépszíj, ahogy beszívtam a tenger illatú levegőt, éreztem, hogy az élet újra szép, jött az endorfin, és jött egy egész jó kis idő: 1:46 (5:34-es tempó). Ezzel, bár éppenhogycsak, de már megvan a két órán belüli félmaraton, és lesz ez még jobb is! Az erő újra velem van! Juhéééj!

(Mondjuk a tegnapi shoppingolás is tuti segített a visszamotiválódásban. Rájöttem ugyanis, hogy az elmúlt 3 hónapban futós cuccokon kívül nem vettem semmit, szóval úgy döntöttem, hogy itt a nyár, hajrá új ruhák. Erre mit vettem? Két sport melltartót és egy futószoknyát (igazándiból rövid kompressziós cupinaci, rajta egy szoknya). Nagyon király, tök kényelmes, mondjuk sose gondoltam volna hogy ÉN, aki mindig is utáltam a lábaimat, szoknyában fogok futni. Talán azért vettem meg, mert a lábaim végre kezdik elveszteni a dagadt-óvodás láb jellegüket és kezdenek futó lábakra emlékeztetni, hehe :) Éljen a futószoknyában való csajoskodás!

May the 4th be with you too!

Demotiváló

Rájöttem mi a baj: mumszos vagyok, vagyis "maraton utáni motivációvesztési szindrómában" szenvedek. A diagnózisért köszönet a hosszútáv blogos fiúknak (http://hosszutav.blog.hu/). Normál esetben más nyomora nem boldogít, de most mégis örülök, hogy nem vagyok egyedül. Ennek ellenére heti 6x futok, csinálom az edzéstervet, de hiába várom az endorfinfröccsös elszállást, nem jön. Persze, mert mindig csak az élvezkedésen jár az eszem, na most jól megkaptam. Nehéz a komfortzónámon kívül futni, nem esik jól, meleg is van, de a fejlődés érdekében muszáj volt az edzés tempómon változtatni, mert a 6 perces, kényelmes-kellemes kilométerekkel nem fogok 2 órán belüli félmaratont futni. Szóval ma, bár fogcsikorgatva, végre sikerült a 11 kilit 60 perc alatt lefutni, ami 5:27-es tempót jelent. A cél érdekében egy óra alá kell mennem, szóval azt hiszem, beszerzek a egy fogvédőt... Ráadásul az elmúlt 3 hétben megtaláltak a futónyavalyák: két db leesőfélben levő lábujj-köröm (aka lila körömlakk), brutális feltörés hatalmas vízhólyaggal (két hét után lassan el is múlik) sunyi-bordás atléta által véresre kidörzsölt felkar (vazelin rulez), cuki kis izomcsomó a bal vádlimban (ouch!)


Sajnos ez a motiválatlanság sunyi módon rátelepedett a munkámra is. Bár, ha belegondolok, ez nem most kezdődött, hanem már vagy 2 hónapja. Tegnap meetingeltem a főnökömmel, hát nem volt kellemes, de sajnos elég sok igazság volt abban amit mondott. Motiválatlan vagyok és türelmetlen. Konduktorként ez a két legnagyobb bűn. Össze kell szednem magam. Eddig hivatásom volt és szerelemből csináltam, most úgy érzem, hogy munkám van, amit muszáj elvégezni azért, hogy pénzt keressek. Tudom, hogy ez nagyon szarul hangzik, de azt is tudom, hogy van rá megoldás. Fejben nem vagyok rendben, de ezen szerencsére képes vagyok változtatni. Lefutottam a maratont, és az is ugyan így, fejben dőlt el. Tudom, hogy jövő augusztusban én és a konduktorkodás könnyes búcsút veszünk majd egymástól, mert tudom és érzem, hogy az életem egy új, egyelőre ismeretlen irányba fog elindulni. De addig megint bele kell szeretnem, mert máshogy nem megy!

(Kedves konduktorok, nektek volt már ilyen szakmai motiválatlanságotok? Mondjatok valami okosat...)

(Azért zárójelben megjegyezném, hogy a kolléganőim engem kikerülve egyből a főnökömhöz mentek panaszkodni, és olyan dolgokat mondtak neki rólam, hogy... Például: azon a héten, mikor Apa meghalt, pénteken csak egy gyerekem jött, a hiszits kis "angyalka", aki ordít egész idő alatt, szóval tőle normál esetben is kivagyok, nemhogy abban a lelkiállapotban. Szóval aznap valóban nem csináltam semmi komoly konduktív programot a kis hisztigépnek, megkértem a csajokat, hogy játszanak vele, olvassanak neki mesét, stb. Na, ezt visszamondták a főnökasszonynak, hogy itt volt a gyerek és én nem voltam hajlandó dolgozni vele. Hát basszus.. Bár azok után, hogy a háromból egy kérdezte meg pár nappal előtte, hogy miért vagyok szomorú nem is kéne meglepődnöm. Az alapvető emberi tulajdonságok hiánya olyan fájdalmas. Tudom, hogy velem sem könnyű, nem vagyok jópofizós, megmondom a véleményem és velük ellentétben nem sunyizok, a saját fejem után megyek, makacs vagyok, stb, de azért mégis.......)


Szóval első lépésként jöhet a megbocsátás, mert elég sok negatívum összegyűlt velük kapcsolatban a szívemben, amik mérgeznek és nem segítenek a helyzet megoldásában. Akik viszont segítenek:


Villás Béla: http://www.ahogyerzed.hu/download/VILLAS_BELA_A_BUN.mp3
Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata http://www.youtube.com/watch?v=iba3bPvfnGU

Villás Béla zseniális!
Balogh Bélával pedig remekül lehet meditálni:)

Na, akkor most hatalmas mosollyal az arcomon elmegyek dolgozni :D

"Egyetlen egy bűn van: a megbocsátásra való képtelenség."
(Villás Béla)

Pára-para, hiszti-kriszti

Itt a nyár. Vagy a tavasz. Vagy nem tudom, de a lényeg az, hogy meleg van. És párás. Nagyon párás. A 90-100% közötti páratartalom azt jelenti, hogy itt ülök a gép előtt és folyik rólam a víz. Futni sem túl kellemes, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Bár gondolom és remélem hogy valamilyen szinten hozzászokok ehhez az új klímához, de egyelőre arra is külön koncentrálnom kell, hogy kapjak rendesen levegőt. Pedig az a helyzet, hogy mivel kitűztem a 2 órán belüli félmaratont decemberre (egész pontosan 1:50-et), bele kell húzni. A tegnapi a 19k futás alatt több holtpontom volt, mint a maraton alatt, rám jött minden nyavalya, ami futás közben jöhet, hányinger-fejfájás-derékfájás, ráadásul a gyönyörök fokozása végett a cipőm véresre törte a jobb lábam a bokacsont alatt. (Ez utóbbi mondjuk rejtély, mert a maratont ugyanebben a zokni-cipő kombóban futottam és 0 darab vízhólyaggal fejeztem be, most meg konkrétan egy 4x2 centis hólyag van a bokámon, na ezt fejtse meg valaki...) Szóval mondjam azt, hogy ez a tegnapi hosszú egy kínszenvedés volt amit végig hisztiztem? Tényleg nem éreztem magam jól közben, pedig ilyen ritkán van. Az utolsó 8 kili bénacsigahátramenetben tempóval, a végén teljes nyekkenéses-makkanás, szóval szar volt, na... Aztán itthon megnéztem az időimet és azt láttam, hogy majdnem 10 perccel gyorsabb voltam, mint egy hónappal ezelőtt ugyanezen a távon. Ez mondjuk váóóó, meg nagyon örülök, meg nagyon boldog vagyok, meg nagyon szeretek futni, de...

Az a helyzet, hogy tegnap annyira honvágyam lett, hogy most kivételesen ez sem vidított fel. Az történt, hogy édesanyámmal szkájpoltam és beszélgetés közben megszólalt az otthoni kapucsengő, ettől olyan volt, mintha otthon lettem volna, aztán rájöttem, hogy nem... 10 hónap után ennyi is elég a teljes lelki összezuhanáshoz :( Soha többet nem jövök el még egyszer ilyen messzire és ilyen sok időre. A jövő január-augusztusi etap is necces, de ez van, ezt kell szeretni, én döntöttem, én választottam, nem? De. Egyébként ma már jobban vagyok, de azért legyen már gyorsan december 20 és üljek már a repülőn :)

Ezt meg tegnap találtam, magamra is ismertem:))
http://www.youtube.com/watch?v=m-hCuYjvw2I

Szép hetet mindenkinek!

Back on track

Bár nem va-gyok ro-bot, egy pár napig annak éreztem magam. A maraton után eléggé bemerevedtek az izmaim, (pedig jókislány voltam és rendesen nyújtottam utána), de nyilván 42 kilit mindenképp megérez a test. Leginkább a csípőm, a muszkuluszgluteuszmakszimuszom (magyarul a seggem) és a vádlim fájt. A hétfő reggelem viccesen kezdődött: gyorsan leesett, hogy nem fogok csak úgy felpattanni (a földön alszok egy matracon, mert az ágyon fáj a derekam) szóval térdkézláb odamásztam a falhoz és spiderman technikával függőlegesbe küzdöttem magam, közben persze folyamatosan röhögtem. A járás is kicsit nehezen ment elsőre, de úgy döntöttem, hogy kutyaharapást szőrivel címszóval séta indul. Kb. 3 kilométert sétáltam és egyre kevésbé fájtam, szóval mire dolgozni kellett menni, már egész jól mozogtam, mondjuk azért nem vittem túlzásba a mozgássérült gyerekek izomból emelgetését aznap. Sem. Kedden elmentem edzésre és kb. 1500 métert úsztam, na az nagyon jól esett, a simogató víz igazi gyógyír a fájó izmokra. (Oh, mily' költői lettem.) Szerdán az volt az első gondolatom reggel, hogy hiányzik a futás. És hogy ma már futnom kell. Le is kocogtam 9 kilit, nagyon lazán, éreztem, hogy még nem vagyok az igazi, de hihetetlenül jól esett, és olyan boldog lettem közben, hogy ihajj! Mert eszembe jutott, hogy lefutottam a maratont, futó lettem, vagyis olyan kincset találtam, ami boldoggá és teljessé tesz, ami már az életem része, most én mindörökké. Ámen.

Ma pedig 10k helyett véletlenül 16k-t nyomtam le. Ráadásul 1 óra 20 perc alatt, ami nem rossz:) De tényleg véletlen volt:) Új útvonalon futottam ugyanis ma, amit a http://www.futoterkep.hu/-n terveztem meg (köszi Balázs:), de az történt, hogy az utcanévtáblák bújócskáztak velem, szóval egy kicsit túlfutottam a tervezett ponton. Az útvonal egyébként nagyon király, az arrafelé futkározó pasik szépek és félmeztelenek. Jövök még a ti utcátokba:)

Egyébként december 4-én félmaraton. Célom két órán belül futni (az elsőm 2:12 lett), már megvan az edzésterv is: http://edzesonline.hu/edzesterv/174/felmaratoni_edzesterv_kozephaladoknak (nem lesz 12 hetem a felkészülésre, de a két órán belüli idő azért reális célkitűzés). December itt már jócskán nyár, szóval kemény menetre számítok minimum 30 fokkal és 100%-os páratartalommal. Olvadjon a zsír! Ja, erről jut eszembe, hogy azt olvastam, hogy -1kiló=4 perc gyorsulás maratoni távon, szóval nem bánnék még egy pár kiló mínuszt. Ami eddig lement, az nem "tudatos" fogyás, hanem a futás kellemes mellékhatása volt, de most már akkor erre is oda fogok figyelni.

Holnap brazil lakodalom, vasárnap este pedig irány újra Rió, mert jövő héten nem melózok, szünet lesz:) Éljen az élet! 

"You create your own universe as you go along" Winston Churchill

Mennyi? 42!

13 hét
91 nap
553 kilométer
heti minimum 29k
heti maximum 58k
heti 5 nap futóedzés
heti 2 pihenőnap = rövid kocogás+erősítés
kb. 9500 hasizomgyakorlat
kb. 200 perc core erősítés
heti 3 cross training (vízilabda edzés)
-5kg (-zsír +izom:)

tempó futások (leggyorsabb p/km):
2011 június- 5:50 perc/km
2011 szeptember- 4:30 perc/km

lakás-Tower of Juréré (4,8k)
2011 július 3- 30:06
2011 augusztus 27- 26:40
2011 szeptember 10- 25:10
2011 szeptember 24- 24:48

Maraton:
átlagsebesség: 9,33km/h
átlagtempó: 6,25 p/km
bevitt kalóriák: kb. 500 kcal
elégetett kalóriák: kb. 2600 kcal
-2 kg (nagyrészt a folyadék veszteség miatt, a verseny utáni sörözéssel nagyjából vissza is jött:)

42,195

Tegnap átéltem életem eddigi legnagyobb élményét. Tegnap megértettem mit jelent a földöntúli boldogság kifejezés. Tegnap legyőztem saját magamat. Tegnap óta nem csak hiszem, hanem tudom is, hogy a lehetetlen tényleg nem létezik. Tegnap óta tudom, milyen érzés az utolsó erőmet összeszedve mindent beleadni az utolsó kilométerbe. Tegnap óta tudom, milyen érzés szinte önkívületi állapotban, fülig érő szájjal átfutni a célkapun. Tegnap szerelmes lettem. Tegnap valami véget ért. Tegnap valami elkezdődött. Tegnap óta tudom, hogy újra át akarom ezt élni. Tegnap lefutottam a maratont.

Simán, kínszenvedés, nagyobb holtpont, fal és egyéb kellemetlenségek nélkül:)

A maraton 35k-nél kezdődött. Addig tök nyugis volt, szinte meditatív állapotban telt: raktam egyik lábam a másik után, ittam, ettem, levegőt vettem, megnéztem az időmet, teljesen magával ragadott ez a kellemes monotónia, csak én voltam meg az út, egyszerre kitágult és beszűkült a világ. Aztán 35-nél elkezdődött a harc. Először a láb zsibbadás. Aztán a jobb csípőm. Aztán a jobb vállam. Szóval beszólt nekem a testem, és azt mondta hogy "Nem vagy te normális, miért csinálod ezt velem? Elég, elég, nem akarok többet!" Minden, de minden fejben dől el. Mert vajon mi a különbség azok között, akik megálltak, feladták, belesétáltak és azok között akik mentek tovább? Nem, én nem hiszem, hogy az edzettségi állapot. Sokkal inkább a gondolatok. A gondolatainkat tudatosan kell alakítanunk, és ez normál körülmények között is piszok nehéz. Hát még 30x kilométerrel a lábadban! Én segítséget hívtam fentről. Égi fájdalomcsillapítás:) (Akkor akkora, de akkora spirituális élményem volt, amilyen még soha:) Persze ott volt a tudat, hogy ha már lefutottam ennyit, nem fogok egy kis fájdalom miatt megállni a cél előtt. Szóval mentem tovább. A célhoz közel egy alagúton át futottunk. Az alagút elején volt a 41. k-t jelző tábla. Akkor esett le, hogy ez most már az enyém, mert egy kilométert már a földön kúszva is megteszek, ha kell. Akkor elsírtam magam és azt éreztem, hogy kicsit tudnék gyorsabban is futni. Az alagútból kiérve már láttam a célt! Lejtett odáig az út, szóval arra gondoltam, hogy akkor már legyen meg az a 4 óra 30 perc. Mert a 30 mégis egy szép kerek szám, és sokkal szebb mint a 31 vagy a 32.

És sikerült! És azt, hogy mit éreztem akkor, nem is próbálom meg leírni, mert lehetetlen. Földöntúli boldogság.  Szavak, amiket csak az ért meg, aki átélte...

Folyt. köv!